Az Úr elfogadásának esztendejében élünk. Öröm ez és kihívás. Öröm, mert az Isten elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. És méginkább öröm, mert elfogadhatóvá tette Magát számunkra. Belépett a mi világunkba, és megmutatta Magát. Eljött, hogy meggyógyítsa sebeinket, hogy feloldjon mindazoktól, amiktől nem tudunk szabadulni, amik megbénítanak minket. Eljött, hogy megismerhessük Őt, hogy találkozhassunk Vele személyesen.
Kihívás ez. Meghívás arra, hogy találkozzunk Vele. Kihívás, hogy Vele találkozzunk. Arra hív, hogy fogadjuk el Őt annak, Aki. Arra hív, hogy Őt fogadjuk el, akkor is, ha három napot kell keresni, mire megtaláljuk; akkor is, ha úgy tűnik reménytelenül sírunk üres sírja mellett; ha bár segíthetett volna, mégsem azt tette, amit kértünk; ha úgy tűnik, túl későn érkezik; ha kérdezzük, de csak hallgat...
Azt kéri tőlünk, hogy fogadjuk el Őt, hogy fogadjuk be az életünkbe, hogy bízzunk benne, hogy higgyük el, hogy szeret minket, akkor is, ha ez érthetetlen. Akkor is, ha nem úgy tűnik. Arra hív, hogy járjunk a vizen, és Felé menjünk.
