esmondta

Az, hogyan látjuk másokat, nem csupán másokról beszél, de rólunk is. Nátánaél, ahogyan a samáriai asszony is, abból ismeri fel Jézust, abból érti meg, tapasztalja meg, hogy ki Jézus, ahogyan Jézus őket látja. Nátánaél azt kérdezi Jézustól, hogy "honnan ismersz engem" (Jn 1,48), az asszony pedig azt mondja, hogy Jézus elmondott mindent, amit tett (Jn 4,39). Ők azt tapasztalták meg, hogy Jézus tényleg látja őket, ismeri őket. Ők nem Jézus csodáit látták, a hatalmát vagy a bölcsességét. Abban, ahogy Jézus ismerte őket, ahogyan látta őket, ők is meglátták, hogy kicsoda Ő.

Hogy beteljesedjen, ami írva van rólatok: "mint liliom a tövisek közt, olyan a kedvesem" (Én 2,2): mint liliom a tövisek közt, mint bárány a farkasok közt.

Nehéz lefordítani, hogy mit is mond Jákob Ézsaunak a mondat végén, mondhatjuk, hogy "kedvesen fogadtál", vagy "kegyes voltál hozzám", akár úgy is fordíthatnánk, hogy "jóindulattal voltál irántam", vagy hogy "akartál engem". A lényeg, hogy Jákob Ézsau irgalommal teljes viselkedésében meglátta Istent. Ézsau, amikor megtudja, hogy Jákob sok idő után hazatér, elé megy, és "futott Ézsau, hogy köszöntse őt, megölelte, a nyakába borult, és megcsókolta." (I.Móz 33,4). És Jákob meglátta ebben Istent, akiről írva van: "és oda futott, és a nyakába borult, és megcsókolta." (Lk 15,20)

Jézus mondta, hogy menjenek és mutassák meg magukat a papoknak, ahogy a Mózesi Törvény is előírja. Ez a szamaritánus pedig tényleg idegen volt köztük, és pont ez, ez az idegensége tette őt képessé arra, hogy mást tegyen, hogy eszébe jusson, hogy visszamehet Jézushoz, hogy eszébe jusson, hogy ezt megköszönheti. Mert eredetileg is idegen volt, ott tudta hagyni a másik kilencet, és tudott máshogy viselkedni. Tudott a szívére hallgatni, akkor is, ha ez más volt, mint amit mondtak, és más, mint amit az összes többi tett.

Jézus azt mondta nekik, hogy menjenek a papokhoz és mutassák meg magukat. Kilenc engedelmeskedett Jézusnak, egy pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, inkább visszament Jézushoz, hogy megköszönje Neki, és dicsőítette az Istent.

Jézust azt mondta, hogy menjen a paphoz. Ő mégis inkább visszament Jézushoz. És Jézus örült neki. Jézusnak ez jól esett. Pedig, ha szigorúan vesszük, akkor nem volt engedelmes. Ez az ember nem azt tette, amit Jézus mondott neki, valami többet tett. És Jézusnak ez jó volt így. Ő örömét lelte ebben.

Jézus számára ezek az emberek voltak fontosak, akik azt mondták, hogy szeretnének meggyógyulni. Jézus pedig ebben segített nekik. Amikor ő visszamegy Jézushoz, akkor neki Jézus a fontos. A többieknek az maradt a legfontosabb, hogy meggyógyultak. Ő pedig észrevette Jézust, és visszament Hozzá. Számára a történet nem arról szólt, hogy meggyógyult, hanem arról, hogy Jézus meggyógyította. És ez Jézusnak jó. Ő örül ennek, Neki ez jól esik.

Aki a másikat szereti, magát szereti és Istent. Aki Istent szereti, magát szereti és a másikat. És aki magát szereti, szereti Istent és szereti a másikat is. Mert nincs két vagy három szeretet. Csak egy szeretet van. Ahogy Jézus szeret minket, szeretve ezzel az Atyát, a Lelkét és Önmagát. Így szeretünk mi is, Istent, a másikat és magunkat. Ugyanazzal a szeretettel, egy időben.

Három jót tett Isten velünk azonnal a bűn elkövetése után: megígérte, hogy lesz valaki, aki eltapossa a kígyó fejét, ahogy írva van: "ő a fejeden tapos" (I.Móz 3,15); ruhát készített és felöltöztetett, ahogy írva van: "és bőrruhát készített az Úr, az Isten az embernek és a feleségének, és felöltöztette őket" (I.Móz 3,21), és megakadályozta, hogy együnk az élet fájáról, nehogy így kelljen örökké élnünk, ahogy írva van: "és kiűzte az embert, és odaállította az Éden kertjéhez, kelet felől a kerubokat és a villogó lángoló pallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat." (I.Móz 3,24)

"Jöjj, Urunk, Jézus!" (Jel 22,20)

Ha így fordításban olvassuk, akkor jön ki igazán, hogy mennyire abszurd ez a kérdés. A görög igét úgy is lehetne fordítani, hogy megörököljem az örök életet. Ez talán kicsit finomabb. A fordítások mégis jól mutatják a saját hozzáállásunkat, hogy mi hogyan is értjük ezt a kérdést. Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet? Mintha az örök élet, a mennyország egy életműdíj lenne, amit el lehet nyerni. Ha az ember megfelelő dolgokat teljesít, jó ajánlókat szerez, akkor végül odaítélik neki. Igaziból kiérdemli majd.

Szerintem a mennyország nem díj, nem jutalom, amit meg lehet szerezni, inkább állapot. Egy kapcsolaton belüli állapot. A mennyország szerintem az, amikor megengedjük Istennek, hogy Önmaga legyen, és szeressen minket. Amikor egészen átengedjük magunkat ennek a szeretetnek. Ezért azt sem gondolom, hogy ez a halálunk után kezdődik el, hanem akkor, amikor elkezdjük engedni Istennek, hogy szeressen. Ez persze aztán megváltoztatja a másokkal való kapcsolatunkat is. Mégis abszurdnak tartom a kérdést, hogy mit kell tennem, hogy elnyerjem. Mert szerintem első sorban nem tevékenység, nem akarat, és nem nyeremény. Nem olyan, amit kiérdemlek. Szerintem sokkal inkább, elfogadás, megengedés és elengedés.

Én inkább talán úgy kérdezném: Jézus, hogyan engedhetném magamhoz közelebb a Papád szeretetét?

Ábrahám azt kéri Istentől, hogy ne pusztítsa el a jókat a gonoszokkal együtt. Erre vonatkozóan teszi fel ezt a kérdést, és Jézus válaszol neki, és azt mondja: Távol legyen tőlem, "mert a konkolyt szedve, kiszaggatnátok vele együtt a búzát is!" (Mt 13,29)

Jézus ezzel a példázattal megmutatja, hogy Istennek van gondja erre. Nem söpri el és nem vágja ki az igazakat a gonoszokkal együtt. Sőt, inkább eltűri a gonoszok jelenlétét, minthogy kockáztassa, hogy az igazak is elpusztuljanak a gonoszokkal.

"élő víz folyói": mások számára. 

Hiszen kezdettől fogva gondoskodik is róla. Arról, hogy mit együnk, ahogy írva van: "és növesztett az Úr, az Isten a földből mindenféle fát, látványra szépet, és eledelnek jót." (I.Móz 2,9) És arról, hogy mibe öltözködjünk, ahogy írva van: "és az Úr, az Isten bőrruhát készített a férfinak és a feleségének, és felöltöztette őket." (I.Móz 3,21)

Ha nem mutatod meg nekem, ha nem látom a sebeidet, a gyengeséged és gyengédséged nyomát. Ha nem látom a fájdalmadat, a sebezhetőségedet, a szereteted nyomát, nem tudok hinni Benned.

És Isten szeretete még erősebb is, mint a halál. Mert Ő inkább azt választotta, hogy megölhetjük, és meghal, mint azt, hogy ne szeressen minket, hogy ne akarjon velünk lenni.

Lehet olyan az életünkben, vagy a személyiségünkben, amit legszívesebben kivetnénk, azt szeretnénk, ha nem lenne. Isten pedig szegletkővé teheti ezeket. Ő építhet rájuk.

Pilátus az elítélt, megkorbácsolt, kigúnyolt Jézusra mutatva akár azt is mondhatta volna: Íme, az Isten!

Ahogy írva van: "Nekünk nincs királyunk, csak császárunk!" (Jn 19,15).

Jézus és az Anyukája találkoznak úton a Golgota felé.

Van olyan fordítás, ami azt mondja, hogy "olyan, mint Isten".

Ezzel kísértett a Sátán, hogy egyenek és legyenek olyanok, mint Isten. És mennyire mélyen bennünk van, hogy olyanok legyünk, mint Isten. Leginkább persze hatalmasak, erősek, ellenállhatatlanok szeretnénk lenni. Uralmat szeretnénk. Vezetők lenni, vagy sikeresek, elismertek, vagy tökéletesek és boldogok, egy teljes élettel. Olyanok, mint amilyen isten mi lennénk. Mert Isten Jézusban megmutatta, hogy Ő nem ilyen. Hogy Neki ez nem fontos. Hogy Neki nem számít, hogy olyan, mint Isten, hogy egyenlő Istennel, hogy Ő az Isten. Isten Jézusban megmutatta, hogy Ő mennyire más, mennyire más, mint mi, mennyire más, mint ahogy elképzeljük, és mennyire más, mint mi lennénk. Jézusnak nem annyira volt fontos, hogy Ő Istennel egyenlő, és emberré lett. Mert Istennek más fontos, nem az, hogy Isten. Istennek mi vagyunk fontosak.

Azaz, az az ítélet, hogy nem hitt. Jézus azt mondja, hogy már el van ítélve. Nem azt mondja, hogy majd eljön, és megbünteti, hanem hogy már kb olyan annak, aki nem hisz, mint aki büntetésben él. Mert Jézusban hinni jó. Nem hinni Benne pedig hiány, üresség, olyan, mint büntetésben, ítéletben élni.

Ha hiszünk Jézusban, ha egyre inkább ismerjük Őt, ha megértjük, hogy mit jelent, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy Jézust adta nekünk, hogy mekkora ajándék Jézus, akkor megértjük, mennyire rossz nem hinni Benne, hogy mennyire üres az élet Nélküle. És akkor megértjük, hogy mit jelent, hogy aki nem hisz Benne, már elítéltetett.

A pusztában azt gondolták, hogy azért vannak a kígyók, és azért kell meghalniuk, mert Isten ezt akarja, mert Isten megbünteti őket. Azt gondolták Istenről, hogy Isten olyan, aki azt akarja, hogy meghaljunk, mert rosszak voltunk. Ezt a rézkígyót azért tűzte fel Mózes, hogy jel legyen, annak a jele, hogy Isten nem akarja, hogy meghaljunk. Kígyók vannak, de nem azért, mert Isten meg akar büntetni. Ha valaki ezt elhitte, az ránézett, és meggyógyult. Így emelte fel Mózes a kígyót a pusztában, Isten szeretetének jeleként. Annak jeleként, hogy Isten meg akar gyógyítani. Így emelték fel Jézust is, Isten szeretetének a jeleként. Ha valaki ezt elhiszi, és ránéz Jézusra a kereszten, akkor meglátja, hogy milyen Isten igazából.

Nehéz igaziból lefordítani a héber igealakot. Van, aki úgy fordítja, hogy "elbűvöltél", van, aki úgy, hogy "felbátorítottál". Sőt, olyan is van, aki azt mondja, hogy "megsebesítetted a szívem", vagy "megzavartál". Van, aki amellett érvel, hogy az igealak miatt igaziból a "szív elvételét" jelenti, és minthogy az Ószövetségben a "szív" inkább a gondolatok, és nem annyira az érzelmek központja, így lehetne úgy fordítani, hogy "elvetted az eszem", amitől bizonyos kontextusban nincs is olyan messzi az "elloptad a szívemet". Minthogy az Énekek énekében szerepel a vers, talán mindegyik fordítás elfogadható, még a "megsebesítetted a szívem"-et is. Bár kezdetben azt gondoltam, hogy ez csak ezt a megdobogtatást jelenti, amikor meglátjuk, akit szeret a szívünk, vagy amikor a szemünkbe néz, vagy ilyesmi. Most talán egyre inkább azt gondolom, hogy ez egy nyitottságot jelent. Hogy megnyitottam előtted a szívem, és engedem, hogy a tekinteted, a szavaid, a viselkedésed, az öltözködésed megérintse. Talán úgy is fordítanám, hogy "megérintetted a szívemet". És ez lehet jó, lehet bátorító, elbűvölő, de lehet fájdalmas is. Ugyanaz a nyitottság, ami megengedi a másiknak, hogy szeressen, kitesz annak is, hogy fájdalmat okozzon. És ez a kettő mindig együtt jár. Nem lehet úgy elfogadni a másik szeretetét, hogy ne tegyem ki magamat annak, hogy fájdalmat is okozhat.

És ugyanezt mondja Isten: "megérintetted a szívemet", és Ő is felvállalja ezt a rizikót. Engedi, hogy megérintse Őt a szeretetünk, a szavaink, a tekintetünk és a fájdalmunk, és kiteszi Magát annak, hogy bántsuk, hogy akár keresztül is szúrjuk a szívét. És nemcsak ténylegesen a kereszten, hanem átvitt értelemben is. Jézus szívét is tör járta át, minden értelemben. Megérintethetjük a szívét, és nem zárkózik el.

Téged, Jézus, ahogy írva van: "mindenki Téged keres!" (Mk 1,37) Téged, Jézus, a Te szeretetedet, a Te vigasztalásodat és békédet, a Te személyedet. Téged.

Két kezdet van:

"Kezdetben": amikor Isten létre hívta a világot, és "kezdetben": amikor megtestesült a világba.

Két kezdete van az életemnek:

"Kezdetben": amikor Isten létre hívott engem, és "kezdetben": amikor először megszólított, és megtestesült a kapcsolatunkba. Személlyé lett számomra.

Megjelenik Isten angyala ennek az asszonynak, köszönni se köszön neki, hanem egyenesen a szemébe mondja, hogy meddő, majd újra elmondja más szavakkal. Nem nehéz elképzelni milyen fájdalmas lehetett ez neki, abban a kultúrkörnyezetben pedig még szégyen is. És jön egy idegen, aki még egyszer, hangsúlyosan ezzel szembesíti. Mondhatnánk, hogy milyen bunkó, milyen tapintatlan Isten angyala. Mégis van valami ebben az egyenességben. Nem beszél mellé, nem köntörfalaz. A valóságot mondja. Még nem is köszön. Annyit mond csak: "nézd, Te meddő vagy, és nem szültél..." Mintha azt mondaná: azért jöttem, hogy arról beszéljek, ami a legfontosabb neked. Minden más ehhez képest másodlagos.

Néha talán úgy vagyunk mi is másokkal, hogy nem merünk az igazán fontos dolgokról beszélni, mert fájnak, vagy mert szégyelljük. Vagy egyszerűen csak azt gondoljuk, hogy megbántanánk vele a másikat, ha szóba mernénk hozni. Pedig lehet, hogy segítene, ha beszélhetne róla, ha beszélgetnénk róla.

És talán néha így vagyunk Istennel is, hogy inkább udvariasak és jól neveltek próbálunk lenni, ahelyett, hogy megmutatnánk Neki, ami bennünk van, ami fáj, ami igazán fontos. Pedig ha Isten angyala nem félt ilyen nyersnek lenni, ha nem szégyelli Magát Isten, hogy ilyen angyalt küld, akkor talán az sem bántaná, ha egészen őszinték lennénk Vele, ha azt mondanánk, ami van, akkor is, ha bántónak tűnik, vagy olyan, amit nem illik mondani, érezni. Sőt, talán még örülne is neki, hogy végre arról beszélünk, ami igazán fontos.