Úgy tűnik, hogy nem olyan az Isten, aki az asztalra csap, ha nem azt tesszük, amit Ő mond, vagy aki a büntetések árját zúdítja ránk, hogy ha nem a legjobbat adjuk azok közül, amit adhatnánk. Így aztán nagy a kísértés, hogy a hitványát adjuk. Azt az időt, ami nem igazán értékes, azt az energiát, ami még marad, anyagi javaink elenyésző részét, ha egyáltalán... Azért olyan nagy kísértés ez, mert az Isten nem hangoskodik, nem torol meg. Csak ha tényleg figyelünk, halljuk meg a panaszát.
Sok-sok értékes időt és energiát kell odaadnunk azért, hogy meglássuk, hogy az Isten nagy király, akkor is, ha az Ő uralma nem elnyomás, nem diktatúra. Még többet ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy tutyi-mutyinak mutatkozik, aki engedi, hogy keresztbe tegyenek neki. Érzékenységre, az Isten kreativitására és nyitottságra van szükségünk ahhoz, hogy együtt tudjunk működni ezzel a kiszolgáltatottsággal. Érzékenységre, hogy ne felejtsük el, hogy nem mindegy, hogy mit adunk, akkor se, ha ez nem nyilvánvaló. Kreativitásra, hogy mindig az adott helyzetben, annak megfelelően tudjuk továbbmenni. És nyitottságra, hogy meglássuk, hogy az Isten milyen szilárdan és tisztán tudja, hogy mit csinál, és mi a terve, ahogy meg van írva: "mondjátok meg annak a rókának, íme, ördögöt űzök és gyógyítok ma, holnap és holnapután fejezem be!" (Lk13,32)
