esmondta

És ott fog ülni dicsőséges trónján töviskoronával a fején, és nádszállal a kezében. És jönnek majd, és nem értik, és gúnyolódnak Rajta. És jönnek majd, és leborulnak Előtte. És ezeknek azt mondja: jöjjetek, Atyám áldottai, akik ismertek engem!

Jézus tanítására várnak. Arra, amit Istenről tanít. Ez után vágyakoznak, hogy elmondja, hogy Isten olyan, mint Ő, aki "nem kiált és nem lármáz, nem hallatja hangját az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsest nem oltja el" (Iz 42,2-3). Isten ilyen. És mi erre a tanításra várunk, mert egy ilyen Isten után vágyakozunk.

Pedig ez egy kicsit tompította volna a fájdalmát. 

Jézus nem ivott belőle, mert azt választotta, hogy fájhat, hogy fájdalmat okozhatunk Neki.

Hogy beteljesedjen, ami írva van: "az ő árnyékába vágytam és ültem" (Én 2,3)

Miért nem mindkettőt jobb felől, ahogy írva van: "Jobbod, Uram, dicső az erőben, jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget" (II.Móz 15,6)?

"Jobbod, Uram, dicső az erőben": ez vonatkozik arra, aki jobb felől volt, mert meglátta Isten erejét Jézusban, és felismerte az Ő dicsőségét, ahogy írva van: "Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a királyságodba!" (Lk 23,42)

Akkor a másikra vonatkozik, hogy "jobbod, Uram, szétzúzza az ellenséget"? Nem, hiszen az van írva róla: "bal felől": hogy soha ne gondoljuk, hogy Jézus bármikor is bántotta volna őt, még akkor sem, ha ő ellenségesen viselkedett Vele.

Úgy szoktuk fordítani, hogy kísér engem, de a héber szó inkább azt jelenti, hogy "követ, üldöz".

Fordíthatjuk úgy is, hogy "jóság és irgalom követ engem": Isten irgalma követ minket, hogy helyre hozza, amit mi elrontunk. Hogy gyógyulást hozzon oda, ahol mi fájdalmat és sebet okoztunk. Isten jósága és irgalma követ minket, hogy ne a bűneink és a bűneink okozta sebek maradjanak utánunk, hanem az Ő szeretete, vigasztalása, jósága és irgalma.

Jézus magához vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte őket egy hegyre, és megmutatta nekik a dicsőségét, az Ő fenségét, hogy milyen dicsőséges, milyen szép. Péter, Jakab és János láthatták Őt így.

Majd Jézus "magához vette Pétert, Jakabot és Jánost" (Mk 14,33), egy kicsit beljebb vitte őket a kertben, és megmutatta nekik, hogy hogy fél, és hogy gyötrődik. Megmutatta nekik az Ő benső félelmét, fájdalmát, szenvedését. És Péter, Jakab és János láthatták Őt így.

Jézus magához vette Pétert, Jakabot és Jánost és megmutatta magát nekik, a belső világát, a dicsőségét is, és a fájdalmát és szégyenét is. Jézus megmutatta magát nekik, a barátainak.

Mintha azt mondaná Jézus:

az, hogy nekem meg kell halnom, rendben van, meg is írták rólam, mert nem tudott máshogy történni. Nekem meg kell halnom, de nem nekem rossz, hanem annak, aki elárul, mert neki nem kellett volna elárulnia. Jaj neki, mert a barátját árulja el, és nem marad senkije. Jaj neki, mert nem lesz, aki megvigasztalja, mert én épp haldokolni fogok a kereszten. Jaj neki, mert annyira rossz lesz ez neki, hogy nem fogja tudni megvárni, míg feltámadok, és elmondom, hogy megbocsátottam neki, és nem haragszom rá.

"az Ő képére": Jézus képére, Jézushoz hasonlóvá teremtette az embert.

Hogy beteljesedjen, ami írva van: "ha kőfal ő, építünk rá..." (Én 8,9).

Jézus arról beszél, hogy mennyire méltók vagyunk a gyehenna tüzére. Aki azt mondja a másikra, hogy bolond, aki haragszik... Ezek olyasmik, amik olyan mélyen bennünk vannak, olyan könnyű haragudni, vagy rosszat mondani a másikról. Ilyen mélyen van bennünk a gyehenna tüze, a pokol iránti hajlandóságunk. És talán pont ez az, amire Jézus szeretne rámutatni, hogy igenis méltók lennénk  a gyehenna tüzére, de mégis üdvözülhetünk. Nem mert olyan jók vagyunk, hanem mert Istennek semmi sem lehetetlen.

Isten nem tekintett a bibliai történet szerint Káin ajándékára, naná, hogy rosszul esik Káinnak! Naná, hogy dühös lesz és haragszik! Vagy lehet, hogy mégsem annyira 'naná'?

Isten nem tekintett Káin áldozatára, amiből úgy tűnhet, mintha Káint nem szeretné, vagy nem fogadná el, de aztán mégis megkérdezi Káint, hogy miért haragszik. Ez azt mutatja, hogy Istent nagyon is érdekelte Káin, és inkább ő, mint az áldozata. Káin válaszolhatott volna Istennek, elmondhatta volna, hogy azért haragszik, mert úgy tűnik, hogy az ő áldozatára nem figyel. Elmondhatta volna, hogy féltékeny Ábelre, vagy úgy érzi, hogy Isten őt elvetette. Olyan dolgokat mondhatott volna el Istennek, amik sokkal fontosabbak, mint az áldozat. Ha Káin válaszolt volna Istennek, akkor kiderülhetett volna, hogy mi is esik neki igaziból rosszul, megmutathatta volna Istennek, hogy mi van a szíve mélyén, és önmaga is rájöhetett volna. Ha Káin válaszol Istennek, ha beszélget Vele arról, ami neki rosszul esik, vagy ami fáj, akkor nem lett volna szüksége arra, hogy megölje Ábelt.

Isten nem tekintett Káin áldozatára, hanem Káinra tekintett. Isten többet szeretett volna, mint az áldozatát, a barátja szeretett volna lenni, akivel megbeszélheti, hogy miért haragszik, hogy mi teszi szomorúvá. És Isten lép efelé, Káin felé, csak Káin túlságosan haragszik. 

Néha olyan, mintha Isten nem szeretne. Nem úgy viselkedik, mint ahogy gondolnánk Róla, ahogy igazságosnak tűnne, vagy ahogy jól esne. Néha olyan, mintha elutasító lenne, mintha nem szeretne velünk lenni, mintha nem fogadna el minket, vagy azt, amit adni szeretnénk. Mintha hiába várnánk Rá. Ez nagyon fájhat, mert megérintheti a szívünk sebeit, és felhozhatja a sötétségeinket, fájdalmainkat. De ha a haragunk, a dühünk és a tehetetlenségünk ellenére mégiscsak megpróbálunk beszélni Vele erről, akkor kiderülhet, hogy Ő igaziból tényleg szeret, és szeretné ezeket a fájdalmainkat meggyógyítani, és szabaddá tenni tőlük.

Nem azért nem fél a rossz hírtől, mert abban bízik, hogy az Úr távol tart tőle minden rosszat, hanem mert abban biztos, hogy bármi történik is, bármilyen rossz éri is, az Úr vele van, minden nehézségében segíti őt, és végül megvigasztalja.

Anna, Fánuel (פְּנוּאֵל) lánya, Áser (אָשֵׁר) törzséből: Isten arcát (פְּנֵ֣י אֵל) szemlélte és boldog (אַשְׁרֵ֣י) volt.

Jézust úgy megérintette az özvegy asszony egyetlen fia fölötti gyásza, hogy inkább feltámasztotta a fiát, hogy ezzel megvigasztalja őt; és felébresztette a tizenkét éves kislányt, hogy visszaadja őt a szüleinek. Jézus engedte, hogy szíve mélyéig megérintse azoknak az embereknek a gyásza, akik a gyermeküket siratják, és végtelenül együtt érezett velük. Most amikor nem tudja így visszaadni őket a szüleiknek, nem tudja így megvigasztalni őket, csak együtt sír, együtt gyászol velük.

A fájdalmaink, félelmeink, a bűneink és gonoszságaink mélységei az Úr kezében vannak: a sebhelyében.

Igazságosnak lenni azt jelenti, hogy mindenkinek azt adjuk, ami neki jár.

Irgalmasnak lenni pedig azt jelenti, hogy mindenkinek azt adjuk, amire szüksége van.

Istennél pedig ez a kettő ugyanaz. Mert az Atya nem a tetteinkre tekint, nem a gonoszságunkra és a bűneinkre, hanem ránk. Látja a gonoszságaink és bűneink mögött levő sebeinket, fájdalmunkat, megkötözöttségeinket, erőtlenségünket. És azt adja, ami az Ő szíve szerint jár nekünk, amire szükségünk van ahhoz, hogy meggyógyuljunk, hogy begyógyuljanak a sebeink, és el tudjuk fogadni és viszonozni tudjuk az Ő szeretetét.

Isten igazságossága az Ő irgalma. Akár tetszik, akár nem.

Isten nemcsak azért lett gyerekké, született meg csecsemőként, mert minden emberi élet így kezdődik, hanem mert Ő Önmaga ilyen is. Nemcsak az erős felnőttet teremtette a saját képmására, hanem a kisgyereket, az újszülöttet is. Isten kisbabává lett, hogy megmutassa, hogy Ő ilyen is. Isten, bizonyos szempontból, olyan kiszolgáltatott, mint egy újszülött. Nemcsak akkor volt ilyen, amikor Mária és József karjaiban ténylegesen újszülött volt, hanem ma is ilyen kiszolgáltatott, és a mi kezünkben van.

"Mily szépek a lábai": Mária és József lábai útban Betlehem felé, hogy elhozzák a szabadulást.

"melleim közt pihen": a szívemben.

Olyan, mintha Jézus akarata nem lenne azonos az Atyja akaratával. Pedig hát, mindkettőjük ugyanaz a Szeretet, ugyanaz a Lélek él bennük. Lehet, hogy Jézus mást akart volna, mint amit az Atya akart?

Talán az Atya sem akarta, hogy meghaljon Jézus, ugyanúgy, ahogy Jézus sem, csak nem volt más lehetőség. Mert mindketten jobban akartak hűek maradni a szeretetükhöz, az irántunk való szeretetükhöz, mint azt, hogy Jézusnak ne kelljen meghalnia, és ez így elkerülhetetlen lett. (Miattunk.) 

Ahogy Jézus kérhette volt az Atyát, hogy adjon tizenkét seregnél is több angyalt, és mentse meg őt, és nem kérte, úgy az Atya sem adta meg magától, bár Jézus kérésére megadta volna.

Inkább úgy olvasom Jézus kérését, mint aki bízik abban, hogy ha lenne rá mód, hogy ne kelljen meghalnia, akkor az Atya megadná neki. És az "ahogy Te akarod", nem annyira azt jelenti, hogy nem úgy, ahogy én, hanem hogy tudom, hogy csak akkor kell meghalnom, csak akkor akarod Te ezt, ha nincs más lehetőség, ha a szereteted meggátol abban, hogy megments engem. És ebben egészen közös az akaratuk: az Atya ezért nem menti meg, és Jézus ezért nem kéri Őt.

Az Ő ajkának leheletével, közelségének leheletével, az Ő Lelkével elpusztítja a bennünk levő gonoszt.

Azaz mindenki elbukik. Nem az a különbség, hogy azok, akik az Úrban bíznak és az Ő akaratát keresik, nem buknának el, vagy ne esnének arca, hanem az, hogy van, aki felsegíti őket. Nem abban bízunk, hogy nem fogunk elesni, hanem abban, hogy ha elestünk is, felsegít minket az Úr, ahogy írva van: "ha elestem is, felkelek, ha sötétségben ülök is, az Úr világosság nekem." (Mik 7,8)

A héber Bibliában nincs meg ez a rész, de van olyan kánon, ami ezt tartalmazza, és van olyan fordítás, ami így fordítja, és van, ami azt mondja:

"Áldjátok az Urat, ti, viharok...!"

Talán távolról nézve a vihart, mutathatja Isten fenségét és dicsőségét, de sokkal nehezebb olyannak látni, ami Istent dicsőíti, magasztalja és áldja, ha az ember épp benne küszködik. És talán még nehezebb, ha ez a vihar bennünk van. Hogyan válhatnak Isten dicsőítésévé, magasztalásává a belső viharaink? 

Talán ha Jézus megadja, hogy miközben küszködünk, meglássuk, ahogy a viharban közeledik felénk, és azt mondja: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" (Mt 14,27)

A legszebb Ének, a legdicsőségesebb Ének. Az az ének, amiben elmondja, hogy mennyire szeret engem, és milyen fontos vagyok Neki, hogy vágyakozik utánam. Az Énekek éneke. Az Úr ez az Ének. Jézus az, akiben Isten elmondja mennyire fontos vagyok Neki, mennyire vágyakozik utánam, keres engem és mennyire szeret engem.