esmondta

Jézus megkérdezi a vakot, hogy mit szeretne, mit tegyen vele, pedig olyan nyilvánvaló, hogy vak. Gondolhatná, hogy ez a baja, és látni szeretne. De Jézus nem gondolja, hanem megkérdezi őt, hogy abban segítsen neki, amit ő kér, amit ő szeretne. Olyan sokszor kitaláljuk, hogy másoknak mi a bajuk, és hogyan kellene nekik segítenünk, pedig lehet, hogy ők mást élnek meg bajnak. Lehet, hogy nekik nem az a bajuk, amit mi gondolnánk, és nem arra vágynak, amire mi vágynánk az ő helyükbe. És Jézus megadja ezt a szabadságot nekünk, hogy mi mondjuk meg Neki, hogy mire vágyunk, hogy miben kérjük a segítségét.

És nem szabadította meg, pedig akarta Őt, szerette Őt, és mégsem.

Jézus ennek a szégyenével halt meg, úgy halt meg, mintha Isten elhagyta volna, kiszolgáltatta volna azoknak, akik rosszat akartak neki. Úgy halt meg, mint aki 'alul maradt'. Jézus - kívülről nézve - vesztesként halt meg, aki kudarcot vallott, aki mellől kiállt Isten, akit nem segített többé...

Mária, Jézus anyukája, méltán kérheti ezt tőlünk, mert Ő is mindent megtett, amit az Úr mondott neki.

Mint barát a baráttal, vagy szolga az urával. Vagy kedves a szerelmével.

Vajon, ha nem gyógyultak volna meg, akkor hányan mentek volna vissza Jézushoz?

Talán néha az, hogy betegek vagyunk vagy maradunk, közelebb visz minket Istenhez, mint az, ha meggyógyulunk.

Hogy amikor ráeszmélünk, hogy a legtöbb, amit Jézusnak adhatunk az, hogy elfogadjuk Tőle mindazt, amivel Ő megajándékoz minket, ne búsuljunk, hanem jusson eszünkbe, hogy Ő ennek örül, mert Ő olyan, akinek nagyobb boldogság adnia, mint kapnia.

A fájdalom, ha a szívünket tőr járja át, megmutatja, hogy mi van a szívünk mélyén. Akár olyan mélységében is, ami önmagunknak is ismeretlen volt addig.

Így lehetett Jézus életében is. A kereszten a legmélyebb fájdalma talán az lehetett, amikor azt élte meg, hogy még az Atya is elhagyta, ahogy írva van: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!" (Mk 15,34) És ekkor feltárult, hogy mi van a szíve legmélyén: "Atyám, bocsáss meg nekik...!" (Lk 23,34) és "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!" (Lk 23,46)

Mindannyian. Júdás is, aki épp arra készül, hogy halálra adja Jézust.

Mindenki. Nem, mert méltók vagyunk rá, hanem mert Jézus ezt kéri.

Megdöbbentő Jézustól, hogy ilyesmit mond, hogy a gyűlölet lehetőségéről mint pozitívumról beszél. Sokat is magyarázzák, hogy nem is úgy gondolta, nem is azt akarta mondani, csak a nyelvi keretek, stb...

Nem tudom, mit akart mondani, de az biztos, hogy olyanoknak mondta ezt, akik ismerik, hogy mit parancsol a Törvény: "Ha testvéred, anyádnak a fia, vagy fiad, lányod, kedvelt feleséged vagy testi-lelki jó barátod titokban csábítgat mondván: menjünk és tiszteljünk más isteneket, ... ne engedj neki, és ne hallgass rá, ne szánd meg, ne kíméld, és ne mentegesd azt, hanem öld meg irgalom nélkül! Te emelj rá először kezet, amikor kivégzik, és csak utána az egész nép!" (V.Móz 13,7-10) A Törvény tehát elvárja, hogy Istenért képes legyen az ember akár arra is, hogy megölje a hozzá legközelebb állókat is.

Úgy olvasom Jézusnak ezt a mondatát, hogy az ugyanazon elvárás által azonosítja Magát Istennel. Kifejezi, hogy ugyanaz a "monopólium" jár Neki is, mint a Törvény szerint Istennek. Hogy nem lehet senki és semmi, ami elcsábíthat Tőle. Sem rokon, sem barát, sem önmagunk vagy a vágyaink. Csak aki megadja Neki ezt a hatalmat, kész arra, hogy az Ő tanítványa legyen.

Isten dicsőséges az erőben, az erejében. Pedig gyakran inkább gyengének, kiszolgáltatottnak, legyőzhetőnek tűnik. És talán pont ebben mutatkozik meg a dicsősége, hogy bár kétségtelen, hogy ha úgy döntene, a leheletétől elpusztulna minden, nem dönt így. Inkább a türelmet és elfogadást választja. Istennek hatalmában állna, hogy megsemmisítse az ellenségeit, de Ő annyival nagyobb és erősebb, hogy nincs szüksége arra, hogy ezt megtegye. Isten nagysága, ereje és dicsősége abban válik leginkább nyilvánvalóvá, hogy nincs semmi olyan, ami Őt, a terveit, a szeretetét egy ici-picit is veszélyeztetné, és ezért tennie kellene ellene. Isten erejének szépsége így a türelmében és az elfogadásában mutatkozik meg. Abban, hogy nem lép fel ellenünk, hanem bármit megtehetünk. Így Isten erejének dicsősége és szépsége Jézusban a kereszten vált leginkább láthatóvá.

Mindegyikük lábát. Júdásét is. Ugyanolyan figyelemmel, tapintattal, szeretettel és gondossággal mosta meg Júdás lábát, mint bármelyikükét. Mert Jézus ugyanúgy szerette őt, mint a többieket. Ekkor sem volt benne semmi elutasítás, harag vagy megbántottság. Mert Jézus irántunk való szeretetét nem az határozza meg, hogy mi mit kezdünk vele, elfogadjuk-e, élünk-e vele vagy sem, hanem Jézus személye.

Nem járjátok végig Izrael városait, mert mindig lesz olyan hely, ahol befogadnak titeket. Mindig lesz, egészen addig, míg vissza nem jövök.

Úgy szoktuk fordítani, hogy gondoskodik, de a héber inkább azt jelenti, hogy megjelenik.

Az Úr a hegyen jelent meg:

Morja hegyén, a Szinájon, a Kármelen, a Tábor-hegyen és a Golgotán.

Isten megtudta Ábrahámról, hogy istenfélő és semmit sem tagad meg Tőle. De Ábrahám is megtudta ezt magáról. Istenről pedig azt tudta meg, hogy Ő olyan Isten, aki azt kéri, hogy ne áldozza fel a fiát.

Ábrahám megmutatta Istennek, hogy ő milyen, mennyire bízik Benne, mennyire hallgat Rá. És ezáltal Isten is megmutathatta Ábrahámnak, hogy Ő milyen, hogy nem a félelmei istene, hogy nem akarja elvenni, ami fontos neki, hogy nem az áldozatok istene, hanem a szereteté és irgalomé. 

Jézus engedte Tamásnak, hogy megérintse a sebeit, és ezzel a mondatával nagyon finom, tapintattal és szeretettel, de Ő is megérintette Tamás sebét. És Tamás meggyógyult Jézus érintésében.

Mert az Apostolok Jézus gyógyító jelenlétét hozták el hozzájuk, és tették számukra megtapasztalhatóvá.

Nem a nevét mondja, hanem azt, hogy akit szeretett Jézus. Jézus minden tanítványát szerette. Ennek a tanítványnak viszont ez lehetett a legfontosabb, ez adhatta meg a legmélyebb identitását. Jobban kifejezte, hogy ki ő, ha azt mondja, hogy az, akit Jézus szeret, mintha a nevét mondja. Lénye legközepét az adta, hogy Jézus szereti őt, és ehhez képest minden másodlagossá vált. Talán ez adhatott arra is erőt neki, hogy ott álljon és ott maradjon a kereszt alatt Jézussal (Jn 19,26), hogy merjen bármit megkérdezni Tőle (Jn 13,25), vagy hogy felismerje Őt a feltámadása után  (Jn 21,7). 

Mi.

És Isten arra használta Péter ezen mondatát, hogy még inkább megismerje Őt, Jézust. A barátságát, szeretetét, irgalmát.

Azt kéri, hogy a testvére legyen, hogy bármikor, bárhol és bárhogyan kifejezhesse az iránta való szeretetét, és ne kelljen szégyenkeznie miatta.

Ha szó szerint fordítjuk a hébert, úgy fejezi ki ezt a "bárcsak"-ot, hogy "ki adna, mint testvért nekem". - Hát az Atya. Így lett Jézus a testvérünkké, ahogy írva van: "Mi Atyánk" (Mt 6,9), és máshol pedig: "az fiútestvérem, lánytestvérem és anyám." (Mt 12,50)

Isten Jézusban a testvérünkké lett, hogy bármikor, bárhol és bárhogyan kifejezhessük az Iránta való szeretetünket és kötődésünket, és ne kelljen szégyenkeznünk miatta.

Nem előbb meghallgatjuk és csak utána tesszük meg?

Talán Isten szavára figyelni és hallani azért különleges, mert azáltal ismerjük meg, hogy mi is az, amit Isten mond, hogy próbáljuk az Ő akaratát teljesíteni. Ahogy próbáljuk teljesíteni, megtenni, amit meghallottunk, tisztul ki, hogy mi az, amit Isten mond, és mi az, amit én képzelek hozzá, ami az én félelmem, vagy az én reményem. Ahogy egyre inkább próbáljuk azt tenni, amit Ő kér, válunk egyre érzékenyebbé az Ő hangjára.

Az Istennel való kapcsolatban megtenni és hallani egészen összetartozó, egymást feltételező fogalmak.

Jézuson az Atya Lelke volt, és ezt a Lelket adja nekünk, az Atya Lelkével ken fel minket, hogy irgalmasak és tökéletesek legyünk, mint Ő.

Most, amikor már annyira elengedtem az elképzeléseimet és elvárásaimat Rád vonatkozóan, Isten, hogy azt is meg tudom engedni Neked, hogy kisbabaként jöjj el.

Most, amikor már annyira ismerlek, hogy nemcsak a tetteidet, a vonásaidat, a szavaidat vagy a hangodat ismerem meg, hanem a Jelenlétedet, akkor is, ha nem teszel semmit, ha nem szólsz, ha egészen elrejteted minden vonásodat, és csak a Jelenléted marad.

Isten egysége, Jézus és az Ő Atyjának és a Lelküknek egysége számunkra felfoghatatlan. Mégis lehet, hogy ez az egység megragadható a szeretet irányában. Jézus az Atyát szeretve szereti Önmagát is, és Önmagát szeretve szereti az Atyát. Istenben az önmaga és másik iránti szeretet teljesen egybe simul. Nincs vagy-vagy. Amikor az Atya Jézust szereti, szereti Önmagát is, és amikor Önmagát szereti, szereti Jézust is. 

És Jézus azért imádkozik, hogy mi is egyek legyünk. Talán azért is imádkozik, hogy felfedezzük, hogyan esik egybe, hogyan simul össze a másik iránti szeretetünk és az önmagunk szeretete, ami a mi világunkban úgy tűnik, hogy szétválik, hogy vagy-vagy, hogy a "szeresd felebarátodat, mint önmagadat" parancs egyensúlyozást jelent. Pedig az Isten iránti szeretetben ez a két szeretet is egybe simul. Csakis az Istent szeretve és Rá hallgatva válik eggyé az önmagam szeretete a másik iránti szeretettel. Nem azáltal, hogy lemondok az egyikről vagy a másikról, hanem azáltal, hogy Isten az adott helyzetekben olyat kér, ami mindkettőnk javát szolgálja. Így teljesül be, amit Jézus mond: "hogy ők is egyek legyenek mibennünk" - a mi szeretetünkben.

És a héberben tényleg egyes számban van az ember. Aztán az Írás elmondja, hogy egy férfit és egy nőt teremtett. Isten a saját képmására egy embert teremtett, aki két személy volt. Ahogy Ő, az egy Isten három személy, saját képmására egy embert teremtett, aki két személy volt. Ez a két személy olyan egységben volt, mint amilyenben Isten van: bár két személy voltak, mégis egy embernek számítottak.