esmondta

Az igaz ember öröme, ha otthont talál Isten házában, és Nála, Vele töltheti az életét. Ám Jézusban ez is megváltozott. Mert Jézus József és Mária házában talált otthont, és ott élte le élete nagy részét. Azóta a mi házunk is lehet Isten otthona, és bárhol lakhatunk Vele együtt.

Azt ígéri Isten, hogy jönnek majd napok, amikor nem azt mondják, hogy "él az Úr, aki kihozta Izrael fiait Egyiptom földjéről", hanem "aki kihozta és hazahozta Izrael házának utódait észak földjéről...". Azaz már nemcsak az ősöktől rájuk hagyományozott történetet mondják újra, hanem azt, amiben ők megtapasztalták Isten gondoskodását. És ez igaz ránk is. Számunkra is akkor válik élővé Isten, amikor megtapasztaljuk, hogy hogyan érinti meg a mi személyes életünket. Akkor válik azzá az élő Úrrá, aki nekem is megmutatja Magát, akinek köze van az én életemhez is.

Ádám és Éva kezdettől fogva meztelen volt, de ez nem zavarta őket egészén addig, amíg nem tettek mást, mint amit Isten kért. Mert addig nem érezték, hogy bármit is el kellene takarniuk, rejteniük Isten elől.

Jézus kereszten függő meztelensége pedig megmutatja nekünk, hogy ez nem változott meg. Hogy most sem kell semmit sem takargatnunk Isten előtt, még azt sem, amikor mást tettünk, mint amit Ő kért.

Éva számára azért kísértés ez, mert megvan benne a vágy, hogy olyan legyen, mint Isten. Olyan nagy, olyan okos, olyan hatalmas, stb... Ezt kínálja neki a Gonosz, és ezért inkább hallgat rá, mint Istenre. Isten pedig úgy hozza ezt helyre, hogy olyan lesz, mint mi. Azáltal, hogy Isten emberré lett.

"és figyeljen elméd tudományomra": ha egészen szó szerint fordítjuk a hébert, akkor: "és szívedet tudásomra/ismeretemre helyezd".

Ez a rész arra hívhat, hogy figyeljünk és hallgassuk meg a bölcsek szavait, de a szívünket csakis Isten ismeretére helyezzük. Hogy a szívünk, ne emberek bölcsességéhez kötődjön, hanem egyedül Istenhez.

Az öt királyt, akit megölt Józsué és a nép, ott hagyták a fákon függni estig. Az öt királyt: Jeruzsálem királyát, Hebron királyát, Jarmút királyát, Lákis királyát és Eglón királyát. És ott függtek a fán estig. Ahogy Jézus is ott függött a fán estig. Jeruzsálem és Hebron királya, az Új Jeruzsálem királya, az Élet királya, a királyok Királya, az örök Király. Jézus ugyanúgy függött a fán, mint ők, és ugyanúgy, mint más gonoszok, hogy beteljesedjen Róla: "a bűnösök közé sorolták" (Iz 53,12). Mert Jézus tényleg magára vette a gonoszságaink terhét, és tényleg beállt a bűnösök közé, azok közé, akik igazságosan vagy igazságtalanul bűnhődnek, a megvetettek és megalázottak közé, az elítéltek közé. Közénk.

Jézus megszólítja az Atyját és a tanítványok hallják az Atya válaszát. Jézus Atyával való kapcsolata annyira erős és annyira valós, hogy mások számára is hallhatóvá válik, amit az Atya válaszol Neki.

Ugyanígy, ha a mi Jézussal való kapcsolatunk erős és valós, akkor mások számára is láthatóvá válik Jézus az életünkben.

Káin nem a vér kiáltását hallja, hanem Istent hallja, Ő mondja neki ezt. Mert csinálhatunk úgy, mintha nem lenne fontos, amit a testvéreinkkel teszünk, mintha nem lenne hangja a bántásainknak és igazságtalanságainknak, de az Istennel való kapcsolatunkban nem tudjuk ezeket elnémítani. Mindaz a fájdalom, amit másoknak okozunk, az Istennel való kapcsolatunkban hangot kap, akkor is, ha Istennek kell felhívnia rá a figyelmünket, és akkor is, ha már elég érzékenyek vagyunk arra, hogy magunktól is meghalljuk.

Válaszolhatnánk: hát, a bűn. A bűnnek pont az a lényege, hogy elszakít minket Istentől. Ezt Pál is jól tudja, mégis felteszi a kérdést: mi szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Mert Pál megtapasztalta, hogy Isten irántunk való szeretetét még a bűn sem tudja megváltoztatni. És ha ezt még a bűneink sem változtatják meg, akkor a bűneinkben is megtapasztalhatjuk Krisztus szeretetét. És ha képesek vagyunk helyet adni a bűneinkben Isten kegyelmének, akkor a bűneink is azt fogják szolgálni, hogy még inkább megismerjük Istent, hogy így beteljesedjen, ami írva van: "azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukra van" (Róm 8,28) - még a bűneik is.

Azt mondja, hogy az Úr angyala, de utána mégis olyan, mintha Maga az Úr beszélne. Talán Jézus szólt Ábrahámhoz, hogy ne bántsa Izsákot, és ezt mondta: ne gyújtsd ki kezedet a fiúra, ne bántsd őt, nem kell meghalnia, majd meghalok helyette én!

Az "íme, itt vagyok"  a készséget fejezi ki, a figyelmes jelenlétet. Azt, hogy kész vagyok meghallani téged, amikor aludnék (I. Sám 3,4) és akkor is, amikor alszom (I.Móz 22,1; 46,2), amikor a természetet figyelem (II.Móz 3,4), amikor látomásom van (Iz 6,8) vagy áldozatot mutatok be (I.Móz 22,11). Hogy úgy vagyok jelen, bármit teszek is, hogy figyelek rád, hogy kész vagyok meghallani és meghallgatni téged.

Azok, akiket Isten megszólított újra és újra ezzel a kifejezéssel válaszolnak. Isten pedig azt mondja: "mert én vagyok az, aki azt mondja: íme, itt vagyok": mert Isten az, aki mindig kész figyelni ránk, meghallani és meghallgatni minket.

És elhitte, hogy Istennek elég a kos is, ami még nem is az övé. Ábrahám képes lett volna feláldozni a fiát, de amikor Isten nem kéri, akkor nem áldozza fel. És nem érzi magát rosszul, hogy kevesebbet ad végül, hogy csak egy kost ad. Nem kérdőjelezi meg, hogy az biztos elég jó-e Istennek. Hanem elhiszi, hogy Istennek az is elég jó, így is elég jó az áldozata. Ábrahám azt adja Istennek, amit kér, és megengedi Neki, hogy azt kérje, amit akar. Akkor is, ha ez a számára legértékesebb, és akkor is, ha ez csak egy kos a bozótból. Ábrahám nem nyomja rá Istenre a saját vallási elképzeléseit, még a nagylelkűségét és áldozatvállalását sem, hanem az engedelmességét adja, hogy Isten tudhatja jobban, hogy mit akar, és ő tényleg kész hallgatni Rá. 

József félt a családjával Júdeában maradni. Jézusért félt. Féltette Jézust. Ezért az egész család Názáretbe ment, mert Jézus biztonsága határozta meg minden cselekedetüket.

József és Mária Názáretbe költözött, hogy Jézus biztonságban növekedhessen fel, egészen addig, amíg Ő úgy nem dönt, hogy kilép ebből. Isten hívhat minket is arra, hogy máshova menjünk, mást csináljunk azért, hogy Jézus növekedhessen és erősödhessen meg bennünk. Lehet jó az, ha a Jézussal való kapcsolatunk biztonsága és erősödése határozza meg a cselekedeteinket.

Ábrahám Izsák feláldozásának történetében háromszor mondja, hogy "íme, itt vagyok". Kétszer, az elején (22,1) és a végén (22,11) Istennek, és a közepén pedig a fiának, Izsáknak. Jól mutatja ez, hogy az Isten iránti készségünk elválaszthatatlan az emberekkel szembeni készségünktől. Vagy mindkét irányba nyitottak vagyunk, vagy egyikbe sem.

Nem mondja meg az angyal Józsefnek előre, hogy meddig maradjon Egyiptomban, hanem csak azt mondja, hogy addig, amíg nem szól neki. Ezzel arra kéri Józsefet, hogy maradjon mindig megszólítható. Isten minket is így hív. Azt szeretné, ha mindig megszólíthatóak maradnánk. Ha nem zárnánk le az élethelyzeteinket Előtte. Ha mindig engednénk Neki, hogy újra szóljon, hogy újra hívjon, hogy mást kérjen. Ha soha nem szűnnénk meg figyelni Rá.

Ez Jézus imája. Igaziból talán Ő az egyedüli, aki ezt mondhatja. És még az is lehet, hogy Jézus tényleg abból tudta, hogy az Atya is megbocsát, hogy Ő megbocsátott mindenkinek, aki vétett ellene.

Mi inkább azt mondhatnánk, hogy bocsáss meg nekünk, mert Jézus is megbocsát. Jézus tudja, hogy nekünk ez nem megy ennyire, mégis azt mondja, amikor minket tanít imádkozni, hogy mi is megbocsátunk, azért, hogy megtanuljunk jók lenni, hogy megértsük mit jelent, hogy irgalmasságot akar és nem áldozatot. Hogy ne felejtsünk el erre törekedni. Hogy soha ne tegyük lejjebb a mércét.

Mintha az öreg Simeon jobban értette volna, hogy ki is az a kisbaba Jézus, mint a fiatal szülei. József és Mária voltak Jézus szülei, akik igent mondtak Isten meghívására, Isten kérésére, de mintha csak fokozatosan értenék meg, hogy ez igaziból mit is jelent. Nem kellett jobban tudniuk, mint az idős Simeonnak, hanem tanultak tőle. Mert Isten nem supermaneket akar, hanem minket akar. Nem kívánja, hogy előre kitaláljuk, hogy mi lesz, hanem azt kéri, hogy bízzuk Rá magunkat. József és Mária úgy mondtak igent, hogy nem tudhatták, hogy ez hogyan és egészen pontosan mi is lesz. Isten terve Jézussal együtt növekedett köztük.Ugyanúgy, ahogy a mi életünkben is történhet: úgy tisztul és növekszik bennünk Isten meghívása, ahogy engedjük, hogy Jézus jelenléte növekedjék az életünkben.

Isten határt szabott a tengernek, megmondta, hogy meddig mehet el, de nekünk nem!

Mi ez a határ? A létének a határa, hogy egyszer csak nem lesz már, ahogy írva van: "és tenger sem volt többé" (Jel 21,1) de mi leszünk, ahogy írva van: "íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki nem tudott, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón előtt" (Jel 7,9).

A zsoltár szerint úgy virágzik az ember élete, ahogy a mező virágzi. Tényleg pont úgy: egyedül az Isten szeretetében, gondoskodásában. Ahogy Jézus mondja: "Figyeljétek a mező liliomait, hogyan növekednek! ... így öltözteti őket az Isten..." (Mt 6,28; 30).

Ahogy a mező az Atya gondoskodásában virágzik ki, úgy a mi életünk is az Atya szeretetében és gondoskodásában virágzik és bontakozik ki.

Így bízza ránk Isten is mindazt, amije van. Ideadja nekünk a világot, amit teremtett, a terveit rá és önmagunkra vonatkozóan. Nekünk adta a Fiát és a Lelkét, és nekünk adja a szeretetét.

Jézus imádkozni tanítja a tanítványait. Feltehetőleg a saját imáját tanítja meg nekik. De Jézusnak nincs miért bocsánatot kérnie az Atyától. Mégis benne van ez a kérés az imájában, Önmagára vonatkoztatva is, hiszen a mi bűneinkről beszél. Ez mutatja, hogy Jézus mennyire beállt a bűnösök közé. Jézus számára ez nemcsak póz, nemcsak valami külső dolog. Számára ez teljesen valóság. Ő egy lett közülünk, és bár nem követett el bűnt, teljesen magára vette a bűn terhét, annyira, hogy ez még a legbelsőbb kapcsolatában, az Atyához mondott imájában is realizálódik. Jézus teljesen bevonódott a velünk való közösségbe.

Jézus a bűnösökhöz jött, hogy őket hívja. Nem a vámosokhoz, vagy utcanőkhöz, hanem a bűnösökhöz. Akár vámos, akár farizeus.

Ez Jézus válasza a farizeusoknak. A példázatban az Atya kérleli a fiát, hogy menjen be, üljön mellé, és egyen a kisebb testvérével, és örüljön a megtérésének. A valóságban pedig ezzel a példázattal kérleli Jézus a farizeust, hogy üljön oda mellé, és örüljön vele együtt a vámosok és nyilvános bűnösök megtérésén.

Jézus feltehetőleg évente többször is felment Jeruzsálembe. Feltehetőleg mindig ugyanazt találta a Templomban, de volt egy alkalom, amikor mégis kötelet vett, és ostort font. Jézus akkor tette ezt, amikor már ismerték, tudtak Róla, amikor a tette már nem önmagáért való volt, hanem tárgyalási alap, valami olyan, amire rákérdeznek, felfigyelnek és elgondolkodnak rajta. Jézus akkor tette ezt, amikor már voltak olyanba még a farizeusokkal is, hogy ez hasson, hogy ez megmozdítsa, "megüsse" őket. És Jézus így viselkedik velünk is. Akkor lép és azokat mondja, ami már belefér a kapcsolatunkba, ami már elér hozzánk, amivel már tudunk mit kezdeni, még akkor is, ha első lépésben csak elgondolkodtat, csak megütközünk rajta.

Jézus válaszként mondja el a példabeszédet azokról, akik nem jöttek el a meghívás ellenére sem a vacsorára. Arra a felkiáltásra válasz, hogy "boldog, aki kenyeret ehet Isten országában!" Jézus példázata arra mutat rá, hogy mindannyian boldogok lehetnék, hogy Isten meghívott minket, csak mi inkább mást csinálunk, minthogy eleget tennénk a meghívásának. Jézus arra figyelmeztet, hogy csak rajtunk áll, hogy boldogok legyünk, hogy időről időre elengedjük a mindennapi vagy különleges teendőinket, leüljünk, és elkezdjünk vacsorázni Istennel az Ő országában, ami már köztünk van.