esmondta

Azaz nemcsak a léleknek akar rosszat, hanem a testnek és a léleknek. Mert a Sátán teljesen gonosz, soha nem akar jót, ő a teljes halált akarja: a test és a lélek halálát. A Sátán nem azt akarja, hogy a földi életben, vagy a testünknek jó legyen, cserébe viszont elkárhozunk. A Sátán azt akarja, hogy mindig rossz legyen, a földi életben is, a testünknek is, és az örökkévalóságban is. Ettől óv minket Jézus. Mert Jézus jót akar. Azt akarja, hogy tényleg jó legyen nekünk. Hogy életünk legyen, életünk ebben a világban és az eljövendőben. És bőségben legyen.

Utánam vágyakozik, de nem az enyém, mert Istent nem lehet kisajátítani. Isten mindig mienk marad, de személyesen szeret minket, foglalkozik velünk, és konkrétan, személyesen, az egyes ember után vágyakozik.

Pál azt tanácsolja, hogy csináljunk úgy dolgokat, mintha nem csinálnánk. Nehéz megérteni, hogy mit is akar mondani. Úgy kezdi, hogy az idő rövid (29). Talán ez a kulcsa a tanácsának: tevékenykedjünk úgy, annak tudatában, hogy bármikor vége lehet. A csináljuk úgy, mintha nem csinálnánk jelentheti azt is, hogy csináljuk úgy, hogy nem baj, ha nem fejezhetjük be, ha abba marad, vagy ha abba kell hagynunk. Talán arra hív, hogy bármit teszünk is, mindig maradjunk meg kihívhatónak belőle Isten számára.

Azaz csak olyat tegyünk, ami illik Jézushoz. Ami összhangban van Vele.

Talán nem csak azért kérdezi ezt Jézus a farizeusoktól, mert nekik ez az utalási alap, mert ők az Írásból tanulnak, hanem talán Jézus is ebből tanult. Jézus is olvasta ezeket a részeket, gondolkodott rajtuk, és megismerte belőle a mennyei Atyját. 

Mária szólt Jézusnak, hogy a párnak nincs bora, Mária szólt a szolgáknak, hogy tegyenek meg mindent, amit mond. És Jézus enged Mária kérésének, és megmondja a szolgáknak, hogy mit tegyenek, és ad bort a párnak. Ha akkor ennyire hallgatott az Anyujára, akkor talán most sem tesz másképp...

Mindannyian Hozzád fogunk futni, ahogy írva van: "mindenki Téged keres!" (Mk 1,37)

A farizeusok kérdése nagyon is valós kérdés, talán számunkra is kérdés. Talán valami olyasmi van mögötte, hogy mi köze Jézusnak a nyilvános bűnösökhöz, miért barátkozik velük, miért nem csak velünk van. Nem veszi észre, hogy ők rosszak, hogy rosszak hozzánk, velünk? A vámosok azok, akik megnehezítik a mi hétköznapi életünket, akik mások pénzéből élnek, és eladják az idegeneknek azt, ami fontos nekünk. A farizeusok joggal gondolhatták, hogy vagy mi vagy ők, de a kettő nem fér meg egymás mellett. A vámszedők és a bűnösök tényleg bűnösök, olyanok, akiknek más az értékrendjük, alapvetően másra rendezték be az életüket. Teljesen jogos a farizeusok kérdése, hogy mi köze Jézusnak hozzájuk. Talán néha érdemes belegondolni, hogy én vajon megengedem-e Jézusnak, az én barátom Jézusnak, hogy az ellenségeimmel barátkozzon, hogy jóban legyen azokkal, akik megnehezítik a mindennapi életemet, akik keresztbe tesznek nekem, azokkal, akik bántanak.

Hogy beteljesedjen, ami írva van: "kerestem, akit szeret a lelkem" (Én 3,1) De nemcsak mi keressük Őt, hanem Ő is keres minket, ahogy írva van: "nem megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?" (Lk 15,4)

És Máriáék nem küldték el őket. nem szégyenkeztek amiatt, hogy még egy normális helyet sem sikerült szerezni, hogy egy istállóban szültek, hogy egy jászolba fektették az újszülöttet. Mária nem azzal foglalkozott, hogy mit gondolnak róla, hogy milyen ciki már, hogy ilyen helyzetbe kerültek, hanem Jézusra figyel és a pásztorokra. Engedi, hogy az történjen, ami tud, hogy örüljenek a Fiának, hogy kibontakozzon körülötte az élet.

Mária megőrizte a pásztorok szavait, és újra meg újra elgondolkodott róluk, mert Istenről és Jézusról tanult belőlük.

(Egészen pontosan fordítva: "felemelte tekintetét a tanítványaira...")

Tényleg boldogok vagyunk?

Biztos ilyenek is volta a tanítványai: csórók, olyanok, akik mindig valami többre, mélyebbre, igazabbra vágynak, olyanok, akiket megérint mások fájdalma, az igazságtalanság, és olyanok, akik még akkor is vállalják a meggyőződésüket, ha kigúnyolják vagy kirekesztik őket ezért. És Jézus rájuk néz, ránk néz, és boldognak látja őket, minket. Talán szerencséseknek. (És azok is vagyunk.)

Mária, Jézus Anyukája semmi mást nem mond Jézusnak. Nem kér semmit, nem utasítja, csak feltárja Neki a hiányt. Ez mutathatja Mária bizalmát Jézus felé. Mária teljesen rábízta Jézusra, hogy mit fog tenni. Csupán csak annyit tett, hogy elmondta Neki, megmutatta, hogy mi van, hogy mi a helyzet. 

Azt, amijük volt. Ami számukra értékes volt. 

Egyes kéziratok alapján úgyis lehet tagolni ezt a részt, hogy: "Ami létrejött Benne, élet volt."  És tényleg, mindaz, ami Jézusban és a Jézussal való kapcsolatunkban születik, hoz életet, ad életet nekünk.

A Szó, ami életre hívta a világot, és életre hívott minket, ahogy írva van: "és mondta Isten" (I.Móz 1,3) és máshol: "minden Általa lett" (Jn 1,3).

János evangélista azt mondja Keresztelő Jánosról, hogy az volt az ő tanúságtétele, hogy megvallotta, hogy nem ő a Krisztus, hogy nem ő a Messiás. Még ki is emeli, hogy nem tagadta, hanem megvallotta. Ez János bizonyságtétele, hogy megvallja, hogy nem ő az. És talán ez a mi tanúságtételünk is, hogy megvalljuk, hogy mindaz a jó, amink van és amit teszünk, a szeretet, amit tovább tudunk adni, nem tőlünk származik. Hogy a Jó nem mi vagyunk, még ha általunk történik is. Hogy van Valaki, Aki nagyobb nálunk, és az Ő szeretete és jósága nyilvánul meg bennünk is.

A pásztoroknak angyalok jelentek meg, ők voltak az elsők, akik tudtak Jézusról és meglátogatták Őt és Szüleit. Ők voltak a legjobban értesültek, azok, akik másoknak elmesélték a történteket. Mégsem magukat dicsőítik, nem azzal mennek haza, hogy ők mennyire jók és kiválók, és végre legalább Isten észrevette, hogy milyen különlegesek, hanem Istent dicsőítik és magasztalják. Talán ez mutatja legjobban, hogy mennyire valóságosan Jézussal találkoztak. Az Ő és az Ő családjának egyszerűségével. Isten nagyvonalúságával és alázatával.

Nem hiszem, hogy Jézus tényleg arra szeretne megtanítani, hogy a természet erőit hogyan uralhatjuk a külvilágban, mintha Jézust alapvetően sokkal jobban érdekelné a mi személyes vagy belső életünk. Így talán olvashatjuk úgy is, hogy ha csak egy kicsit is hiszünk, akkor a bennünk lévő hegyeknek mondhatjuk: a bűneink és ellenállásaink hegyeinek, fájdalmaink és a haragunk hegyének.

"útjaim": ahogy viselkedem.

"gondolataim": amiket gondolok.

Egészen más, ahogy Isten gondolkodik és ahogy viselkedik, mint ahogy mi tennénk. Ezért jobb megkérdezni Őt, mint próbálgatni kitalálni.

„mond, hogy ezek a kövek váljanak kenyérré” (Mt 4,3) – és egyél, ahogy Ádám és Éva evett, ahogy írva van: „és evett, és odaadta a férjének, aki vele volt, és ő is evett” (I.Móz 3,6)

„ha Isten fia vagy vesd le magad!” (Mt 4,6) – legyél olyan hatalmaskodó, mint amilyennek Istent képzelik, ahogy ők hatalmassá akartak lenni, ahogy írva van: „és olyanok lesztek, mint Isten” (I.Móz 3,5)

„mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem” (Mt 4,9) – hidd el, hogy én adok bármit is, azaz hallgass rám, ahogy ők rám hallgattak: „A kígyó szedett rá, ezért ettem.” (I.Móz 3,13)

Mert írva van: "Senki sem szolgálhat két úrnak...!" (Mt 6,24)

Sok fájdalom éri a gonoszt, ahogy az igazat is. Nem azt ígéri a vers, hogy az igazat nem éri el a bánat vagy a fájdalom, mindaz a rossz, ami része a világnak, hanem azt, hogy az Úr körülveszi az Ő szeretetével. Nem azt mondja, hogy annak, aki bízik az Úrban, mindig jó dolga lesz, hanem azt, hogy Isten a bajban is körülöleli őt. Nem azt, hogy nem fognak fájni neki dolgok, hanem azt, hogy Isten megvigasztalja.

Mert én vagyok az Úr, a Te Istened, Izrael Szentje, a Te Megváltód (מושׁיﬠך)...":

"én vagyok az Úr, a Te Istened" - az egyetlen: Izrael Szentje, Jézus (ישׁוﬠ). 

A héberben itt a kér-nek (kérésemet, kértem) ugyanaz a gyöke, mint a felajánlom-nak.

Hanna visszaadja Istennek a fiát, akit kikönyörgött Tőle. Mintha ez a fiú, akit kapott, valahogyan mégis csak másodlagossá válna. Hanna megtapasztalta, hogy Isten meghallgatta a kérését, és ezért vissza tudja adni, amit kapott. Mintha az a tapasztalat, hogy Isten teljesíti a kérését, meghallja és teljesíti a vágyát, fontosabb lenne, mint az, amit kapott. Mintha nem az lenne számára a legnagyobb ajándék, hogy végre gyereke született, hanem az, hogy Isten meghallgatta és betöltötte a vágyát. És Hannát ez a tapasztalat arra indítja, hogy mindent vissza tudjon adni ennek az Istennek.

Ugyanazzal az igével, amivel kért, most visszaadja. Most, amikor tudja, hogy Isten mennyire jó hozzá.